Budapest Fejlesztési Központ

Számon tartani sem egyszerű, hogy 2010 óta Budapesten hány jelentős – a korábbi évtizedek hanyagságának következtében kis híján elpusztult – műemléki középület újult meg.

Elég, ha az 1875-1883 között, Ybl Miklós tervei alapján épült neoreneszánsz Várkert Bazár megújítására gondolunk, amely a Világörökség része, mégis 16 éven át, 1996 óta a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékének egyike volt. Vagy gondoljunk a Pollack Mihály által 1830-ban tervezett klasszicista stílusú Ludovika történeti főépületére, esetleg a köré épített Wágner- villával együtt egyedülálló épületegyüttest képező Gül Baba Türbéjére, a világ legeredetibb szecessziós épületei között számon tartott Zeneakadémiára, a Pesti Vigadóra, netán az Eiffel Műhelyházra- az Opera új művészeti központjára a Népliget tőszomszédságában, amelyet az Eiffel-iroda Feketeházy János tervei alapján valósított meg. És persze ne feledjük – szomorú kuriózum gyanánt – a II. világháború pusztítása után 70 évig, egészen napjainkig lezárt, ám két éve teljes pompájában újra megnyitott Román-csarnokot a Szépművészeti Múzeumban. 

Mindebből azt hiszem egyértelmű, hogy Magyarország kormánya elkötelezett az örökségvédelem mellett. 

Ebbe az impozáns sorba illeszkedik, hogy most egy újabb – a pusztulás szélén álló, a maga nemében egyedülálló – épület újulhat meg, s kaphat olyan funkciót, amely inspirációt jelenthet a környezetében remélhetőleg a nem túl távoli jövőben megépülő új városnegyed tervezői számára is.

Ezt a „megújítva megőrizni” -megfontolást szem előtt tartva hirdet a Budapest Fejlesztési Központ „Budapest Diákváros – Nagyvásártelep és környezete” elnevezéssel nyílt, nemzetközi, építészeti tervpályázatot. A pályázat célja a – műemléki védelem alatt álló – Nagyvásártelep épületegyüttes megújítása és rekonstrukciója, az épület új funkcióinak meghatározása, valamint a területen épülő első kollégium épület tervezőjének a bírálóbizottság által legjobbnak ítélt terv alapján történő kiválasztása.

A tervpályázat közvetlen tárgyát a Kvassay Jenő út – Kelebiai vasút – Soroksári-Duna-ág által határolt nagy kiterjedésű területen működött Nagyvásártelep csarnoképülete, a hozzá csatlakozó irodaépülettel, hazánk modern építészetének kiemelkedő jelentőségű együttese képezi. Az 1930-1932-ben Münnich Aladár építészeti- és Obrist Vilmos statikai-vasbetonszerkezeti tervei alapján létesült épületek megépítése Budapest főváros legnagyobb szabású vállalkozásai közé tartozott a két világháború között. Az igen nagy méretű, 234 méter x 42 méter alapterületű, 17 méter belmagasságú csarnoképület sokáig Magyarország legnagyobb fedett csarnoktere volt. A főváros élelmiszer-nagykereskedelmének lebonyolítására ugyanakkor az 1920-as évek közepére a Központi Vásárcsarnok elégtelennek bizonyult, kiváltására létesítették a Nagyvásártelepet. A második világháborút követően a telepet államosították, a régi épületeket mára szinte teljesen lerombolták. Ami pedig megmaradt, az hányattatott sorsra jutott. A Nagyvásártelep 2001. június 28-án ideiglenes védelmet kapott, ám mire a miniszteri rendelet 2004-ben megszületett, már az irodaépület is használaton kívül állt.

Az elmúlt tíz évben a világ meghatározó építészirodáinak figyelme a Millennium óta nem tapasztalt módon irányult Budapestre, ami annak köszönhető, hogy a legfontosabb közberuházások tervezőit rangos és transzparens tervpályázaton választották ki.

Elég, ha a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, az új Déli Duna (Galvani) híd tervezőjére, az új Néprajzi Múzeum vagy a Magyar Zene Háza, a Nemzeti Galéria, a Közlekedési Múzeum új épülete, vagy épp az egész Déli Városkapu -térség (melynek központi eleme a Nagyvásártelep) mestertervét megalkotó építészekre, illetve az őket kiválasztó tervpályázatokra gondolunk.

Budapest városa külföldről is, szabad szemmel is látható fejlődését jelzi, hogy az elmúlt évtized nagy pályázatain olyan nagy nevű, ismert külföldi építészek, (közülük ketten is Pritzker díjasok!)  irodák indultak el és tudtak nyerni, mint a Snohetta, a SAANA, Sou Fujimoto, a Diller Scofidio + Renfro, vagy épp Ben Van Berkel és a Buro Happold, miközben a magán fejlesztők számára tervező nagy nevű stúdiókról, mint például a Foster + Partners iroda sem szabad megfeledkeznünk. Ilyen húzónevek, a világ élvonalába tartozó építészek 130 éve, a Millennium óta nem terveztek Budapesten.  Öröm látni ugyanakkor azt is, hogy a fentiek mellett a magyar építészszakma képviselői is felnőttek hozzájuk – elég csak a teljesség igénye nélkül a MOME, vagy épp az új Néprajzi Múzeum építészeti színvonalát említeni.

Bízom benne, hogy – az eddigi tervpályázatainkhoz hasonlóan – ez is az építész-szakma, és ezúttal mindenekelőtt a hazai szakma kiemelkedő érdeklődése mellett zajlik majd. S végül, hogy a nyertes pályamű – színvonalát tekintve –, méltó lesz az elmúlt évtizedben megvalósult, illetve a jelenleg is épülő, imént felsorolt tervekhez, épületekhez, amelynek köszönhetően Budapest ismét egy újabb színfolttal lesz gazdagabb.